A No és én című regénye folytán Magyarországon is jól ismert francia írónő ezúttal egy rendkívül személyes, érzékeny és őszinte szöveget nyújt az olvasónak: édesanyja öngyilkossága után zsigeri késztetést érez arra, hogy elmesélje a történetét, hogy választ keressen arra, miért alakult olyan fájdalmasan az élete, mitől vált mániás depresszióssá.
Lucile-t a saját nézőpontjából, a túl gyorsan felnőni kényszerült gyermek szemével láttatja, megpróbálva megragadni azt a rejtélyt, amit az anyja jelentett a számára - aki mindig egyszerre volt oly közeli és oly távoli.
Ezt az önmagára kirótt feladatot olykor elviselhetetlenül nehéznek érzi, mégis hajtja az írás kényszere, egyre mélyebbre és mélyebbre merül a családi emlékezetben, ahol a sugárzóan fényes emlékek mellett (mögött) eltemetett titkok lappanganak.

A számos irodalmi díjban részesült regény egy szép, szemérmes és súlyos írás az emberi természet összetettségéről, a családi kapcsolatok bonyolultságáról, a csönd pusztató erejéről.