Perben áll a világgal a költő: versei olyan belső monológok, amelyeket rejtett vagy kevésbé rejtett dialogikus elem táplál; olyan párbeszédek tehát, amelyeknek kérdéseit Lászlóffy Csaba magának teszi fel, és ő maga meg is válaszolja őket. (...) A művelődéstörténet nem másodlagos élmény számára, hanem átélt élethelyzetek összessége. (...) Mintha felgyorsított munkatempója dinamóként termelné újra energiáit: dolgozik, ír. Egyre gondolatgazdagabb, egyre mélyebb, az emberi kultúra egészét átfogó verseket. (15/3)