A magyar 20. század politikai, állami, katonai stb. tekintetben sokkal inkább a kudarcok és tragédiák, semmint a sikerek története. A magyarság egyharmada nemzeti államán kívülre, idegen impérium alá került. Magyarok százezreit hurcolták el, gyilkolták le, kínozták meg, zárták táborokba űzték el és telepítették ki szülőföldjükről. Idegen hatalmak korlátozták, sőt felszámolták a maradék ország állami szuveneritását; a térség egyik legkisebb államává vált Magyarország sorsa a korábbinál is nagyobb mértékben függött (és függ ma is) a nagyhatalmi szándékoktól és erőviszonyoktól.

Az ezeréves magyar államiság utolsó századáról is elmondható azonban, hogy éppúgy, mint az előzőekben, a megmaradás és élni akarás erősebbnek bizonyult, mint annak veszélyei. A 20. század a magyar történelemben a gazdagság nagyarányú fejlődését, a társadalomnak az előző, polgári korszakhoz viszonyítva is jelentős modernizálását, a lakosság döntő többsége életminőségének javulását, egyszóval civilizációjának jobbá válását eredményezte. Ennek mutatói, ha el is maradnak a szerencsésebb régiókétól, annál inkább figyelemreméltóbbak a térség más országaihoz és teljesítményeihez képest. Az "örök vesztes" sorsa - a tragédiák, a háborús pusztítások és pusztulások - dacára, a 20. század végére egy olyan Magyarország kéredzkedhet(ett) az európai nemzetek gazdasági, politikai és katonai közösségébe, amely nemcsak ezeréves idetartozása jogán, hanem saját teljesítménye miatt bizonyult erre méltónak.